... pedig osztán mit hoznak onnan? Eszet nem, mert köztük van ama mondás: Aki oda nem visz, nem is hoz... Mit hoznak hát? Egy magyar gyomrot csömöröltető parókát, bugyogót, ezüst csatos cipőket, és némelyik egy vén helvéta leányt. (Szaitz Leo: A Trenk mérő serpenyőjének öszve-törése. Pest 1791. 56.)

A puliszka még a nagyobbacska asztaloknál is főszerepet játszta akkor időben. Hányszor hívtak meg a főbírónéhoz (Kolozsváron) puliszkára! (Déryné: Emlékezései I. Bp. 1955. 515.)

Meglátogattam az Aggteleki-barlangot is. Bementünk testvéremmel csinosan öltözve, tiszta fehér, nyári, könnyű öltönyökben, veres, ritka szövet bajadérral (könnyű, áttetsző kendő) nyakunkon, én az én szépen fütökbe szedett hajammal. De mire minden csodálatost bámulva, körülálmélkodva kibújtunk, boldog isten! egymásra néztünk testvéremmel: feketék voltunk, mint a Belzebúb szülöttei. Szépen simított, fodros ruháink összezsugorodva, lelapulva, a veres bajadér kávészín-barna! De meg hozzá az én fejem! Mint a döglött kígyók, leereszkedve függtek le fürteim övemig, mint egy Medúza-főnél... (Déryné: Emlékezései I. Bp. 1955. 588.)

Barabás Miklós a későbbi festő hároméves korában kezdett iskolába járni a székelyföldi Dálnokon: Egy kis (kb. 20 cm x 30 cm-es) hársfatábla volt a nyakába akasztva, "melyen írni tanultunk, mert a papírért pénz kellett. Ha mindkét fele tele lett, este üveggel le kellett vakarni, s hogy a tinta bele ne igya magát, a tűznél megmelegíteni és rongyba kötözött sárgaviasz darabbal megdörgölni, de nem erősen, mert különben összefutott rajta az írás. Tinta volt ugyan, fekete gyűrűfa héját megfőzve, kis gálickövet téve hozzá, sőt a kollégiumban (Nagyenyeden) főztek török gallesből (gallussav) is, akinek pénze volt; de Dálnokban, emlékszem, sokszor csak az üstöt megfordították, és a fenekén levő gödörbe egy kis tejet öntöttek, a korommal összekeverték, és azt használták tinta helyett." (Barabás Miklós önéletrajza. Kolozsvár, 1985. 18.)

Barabás Miklós Háromszékről származó festő visszaemlékezése: "A magyar művész annyira új valami volt (1835 végén Pesten), hogy gróf Forrayné el sem hitte, hogy művész létemre magyarul is tudok, míg egyszer meg nem hívott ebédjére, és a saját füleivel meg nem győződött magyar voltomról."

(Barabás Miklós: Önéletrajza. Kolozsvár 1985. 103.)

A szegedi gimnázium is kitűnő lett volna, mint az ország minden piarista iskolája, ha kevesebb lett volna benne a gyerek és több a tanterem. Így azonban még az ötödikben is kilencvenhatan zsúfolódtunk össze egy szobában, és nem minden idegrendszer, de nem is minden tüdő elég erős ahhoz, hogy úrrá legyen ennyi izgága gyerek fölött. A piarista atyák ártatlanok voltak ebben, de ők adták meg az árát.

A tanterem végébe csak nagy ritkán jutott el a tanár, éppoly kevéssé fordított nekünk hátat, mint az állatszelídítő oroszlánjainak, és így a hátsó padokban ülő ismétlők megengedhették maguknak, hogy a terem ablakában dohányt szárítsanak, és óra közben kártyázzanak. (Herczeg Ferenc: Emlékezései. A Várhegy. A gótikus ház. Bp., 1985. 107.)

... én a finnekről s a magyarok fajrokonságáról soha egy betűt sem írtam; bajos is volt volna írnom, miután nekem e fajrokonsági kérdésről még csak véleményem sincs. Soha sem foglalatoskodtam vele. Egészen kívül esik azon gyakorlatias szemponton, mely engem történelmi tanulmányaimban vezetni szokott.

Kossuth 1877. okt. 29-i levele Thallóczy Lajosnak. In: Kossuth Lajos iratai IX. Bp. 1902. https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Kossuth-kossuth-lajos-osszes-munkai-1/kossuth-lajos-iratai-ix-5732/1877-597B/thalloczy-lajosnak-5B2D/

1893-ben az Erdélyi Kárpát Egyesület Kolozs-megyei osztálya egyik történelmi kirándulásán Sebesvárat kereste fel. A vár udvarán a társaság a magával hozott élelemből megebédelt, „érdekes háttért képezvén körül a falusi lakosság, mely – ünnep lévén – kíváncsiságból egészen körülfogta a lakomázó turistákat, bámulván, hogy mily nagy étvággyal eszik pünkösdi ebédjüket.”

(Márki Sándor naplói II. 1893-1903. Gyula 2018. 29.)

Nevetséges, midőn Madarász hazánkfia "nemzeti frissítő intézetet" állít fel; mert a nemzet, mint nemzet törvényt alkot s hadakozik ugyan, de sört csak egyedek isznak. (Szontagh Gusztáv: Propylaeumok a társasági philosophiához, tekintettel hazánk viszonyaira. Buda 1843. 166.)

De, hála az égnek, mi még ezen, hozzánk külföldről becsúsztatott, belopózott szellemet hazánk és korunk szellemének el nem ismerhetjük; mi még nem vagyunk pénzkóros spekulánsok körmei közt, sem idegenek zsoldjában álló árulók hálójában; véleményeink még tiszták, elfogulatlanok; vagyonunk bátorságban, a legfőbb hatalom csorbítatlan. Vannak még nekünk emberséges, önhasznot nem vadászó férfijaink, kik a haza érdekeit tudják s azok védelmezéséhez is értenek; vannak szép, vannak dicső emlékezeteink a múltból, melyek a magyarnak fejedelme és hona iránti hűségét, ragaszkodását bizonyítják; van végre érzékünk a javításra, de nem a dúlásra, nem a felforgatásra.
Az önmagát lakoltató Franciaország, a végképp elszegényült és saját tulajdonjogából szinte kivetkezett Portugália és Spanyolország nekünk intő példákul szolgálandanak, s a magyarnak saját józan esze csakhamar meg fogja a valót az álfénytől különböztetni; az ország valódi érdekei, a béke, egyesség, kölcsönös bizodalom, a növekedő műveltség és jóllét elnyomandják az ábrándok és túlszabadság szellemét, s a külföld honunkról mondandja: A magyarnak saját korszelleme van, e korszellem azonban okos és emberséges. (Századunk 1838. július 12.)