A szegedi gimnázium is kitűnő lett volna, mint az ország minden piarista iskolája, ha kevesebb lett volna benne a gyerek és több a tanterem. Így azonban még az ötödikben is kilencvenhatan zsúfolódtunk össze egy szobában, és nem minden idegrendszer, de nem is minden tüdő elég erős ahhoz, hogy úrrá legyen ennyi izgága gyerek fölött. A piarista atyák ártatlanok voltak ebben, de ők adták meg az árát.

A tanterem végébe csak nagy ritkán jutott el a tanár, éppoly kevéssé fordított nekünk hátat, mint az állatszelídítő oroszlánjainak, és így a hátsó padokban ülő ismétlők megengedhették maguknak, hogy a terem ablakában dohányt szárítsanak, és óra közben kártyázzanak. (Herczeg Ferenc: Emlékezései. A Várhegy. A gótikus ház. Bp., 1985. 107.)