Minemű fársángolást vittek végbe némely urak a múlt fársángon Kolozsvárt, nem volna ugyan méltó hogy ideírjam a fertelmes, rút dolgot, de hogy a posteritas megtudja, hogy mostani világban is a jólelkű emberek irtóznak affélétől, jövendőben is irtózzanak s távoztassák el. … Ezek álorcában, parasztember köntösbe a férfiak, az asszonyok parasztasszony köntösbe öltözvén, egyiktől a másikra jártanak seregestől, ettek-ittak, táncoltak… bujálkodtak még csak az ételekben is, mivel parasztember módra puliszkát, sóstejet, korpacibrét fakalánokkal ettek.

Ma hét kurvát egyszersmind a hóhérok a tanácsházától kikísérvén, mindeniket kézen fogván, hegedűszónál kísérték a pellengérhez, holott táncolva háromszor megkerülvén a pellengért, azután ugyan táncolva hegedűszónál kikísérték és kicsapták a kapun.

(Wesselényi István: Sanyarú világ. Napló I. 1703-1705. Bukarest. 1983. 98.)

Szent György napkor berúgnak az urak: "Azonban az asszonyokkal is enyelegvén, a kancelláriusnét meg akarván csókolni, egy nagy karos bőrös széken általestek mind a ketten, úgy, hogy az úr bé is törte volt a fejét."

(Wesselényi István: Sanyarú világ. Napló I. 1703-1705. Bukarest. 1983. 84-5.)

Annak utána publicáltatta, hogy a deák nyelvet mint mortua linguat senki se tanulja, ne gyakorolja, hanem tanulja a német nyelvet. Ezen úgy megindultak a magyarországiak, hogy akik német ruhába jártak, mind elhányták, bajuszukat megnevelték, magyarul beszélnek még a németek is, akik vagy régen a magyar királyok által nobilitáltattak vagy indigenáltattak. Mind elhányták a német köntöst, koczperdet (tőrszerű szúrófegyver), parókát s magyar köntöst s fegyvert viselnek. Pozsonyban a patvaristák, juristák s több effélék ex composito (közakaratból) ki magyar, ki német köntösben mind kimentek többen ötvennél a piacra és ott szörnyű nagy lármával a magyar köntösben levők azokat, akiknek legkisebb német ruhájuk volt is megtámadván, mind leszaggatták, hasogatták róluk. A Locumtenentiale Consilium (Helytartótanács) azt gondolta, hogy bizonyosan mint annak előtte … valami zenebonát indítottak, azért mindjárt kemény parancsolatot küldöttek közikben deákul, írásban, de arra semmit sem hajtottak, hanem continuálták a csetepatét azt mondván, hogy ők nem tudnak mortua linguat. Kénytelenítettek magyarul írni nekiek, úgy osztán ők lecsendesedtek.

Rettegi György: Emlékezetre méltó dolgok 1718-1784. Bukarest 1970. 425.

Ezen serházban hallottam, hogy sokan kiáltják: Brod, s eszik a kenyeret. Én is mondom a Kellnernek: Brod! Mert Németországban a fogadókban röviden kérnek mindent. Ád a Kellner nekem is egy sarkalat kenyeret, eszem, s érzem valami csudálatos ízét, gondolom, hogy már csak hozzá kell szoknom, mert inkább hiszem, ezen a földön a házi kenyerek mond ilyen ízűek…. Eszem hát a sarkalat kenyeret, midőn szinte a végére jutottam, kettéválik, nézem, hát közbe vajjal meg van kenve. Elirtództam, mert én addig írós vajat sohasem ettem volt magára, sőt utáltam nézni, ha mást enni láttam is. Azonban gondolom, hogy hiszen e nem volt rossz, és azutántól fogva eszem jóízűen.

"...a hosszúhaj-viseletet megrestellvén, egy éjjel 12 deák lenyíratá a haját; másnap reggel nagy lárma lett: az iskolai harangok vészt hirdetve kondultak meg: az ifjúság rémülten fut össze, a tanárok vésztjósló tekintettel gyűlnek a tanácsterembe; a hibás ifjak örökre elveszetteknek nézetnek; a kihallgatás megkezdődik, magok a tanárok is fájlalják az esetet, mert a legkitűnőbb deákok vannak bajban. A kinyomozás még mind eredménytelen, még mind nem tudhatni: ki kezdte, ki bírta reá a többit? Feszült figyelemmel várjuk a bús kibonyolodást; síri csend mindenütt, tanítás vagy tanulás mind fönnakadt..."

1990-ben Marosvásáhelyen fordítva alakultak a dolgok.

A 22 éves magántanító egy főúr fia mellett fejti ki áldásos tevékenységét a 18. században: „Ez igen szép eszű gyermek volt, de rettenetes mérges, iszonyú káromkodó, hogy egy katona sem különb, teremtettézett, kést, fejszét mások után hajigált, melyért elégszer meg is vesszőztem, mégpedig úgy, hogy két lábát lábaim közé szorítottam, a nyakánál fogva bal kezemmel fejét térdemre fektettem, s azután jobb kezembe levő vesszővel a fenekére egynéhányat ütöttem, ezt ha kevesebbszer cselekedtem volna, jól tettem volna, de hiába, mert én is indulatos ifjú ember voltam, s akkor még a volt a princípium (elv), hogy a gyereket veréssel kell nevelni.”

Nyilatkozat.
László Ferencz csíkszentdomokosi lakos, postamester folyó évi október hó 18-án Csík-Szent-Domokos község képviselőtestületének gyűlésében alaptalanul ellenem becsületsértő kifejezéseket használt. Ezért nevezettet megbízottaim által folyó hó 19-én lovagias elégtétel adásra szólítottam fel, mit ő minden indok nélkül megtagadott; ennek folytán nevezett László Ferenczet lovagiatlan, gyáva, disqualificált egyénnek jelentem ki.
Kelt Csik-Szent-Domokoson, 1891. október hó 20-án. Dr. Filep Sándor

(Csíki Lapok III (1891. október 21.) 43.)