Mi meg vagyunk győződve arról, hogy a hazafiság nincs ellenében a világpolgárságnak, sőt hogy az csak annak erényéből fejlődhetett ki. Volt tán már hazafi, ki világpolgári tettekkel nemragyogott; de rossz hazafi világpolgár nem lehetett...

A világpolgárság egy nagy kert, melyben a különféle nemzetek virágokként egymás mellett virítanak. Egyik szebben fejlődött ki s kellemesb illatot hint maga körül mint a más, de ez növekszik, s meglehet ragyogand akkor, mikor amaz hervadozni fog. A világpolgár mint kertész, mindeniken örül; kitépni pedig csak egyet is, vagy a nap elől eltakarni legnagyobb, legiszonyúbb bűn: mert a kozmopolitizmus kertében dudva nincsen, mind nemes virág, ha eddig vadon nőtt is. E gondolat, bár az emberi lélek mindenütt egy nyelven nyilatkoznék, egy alakba volna öntve, valódi oktalanság, s a legferdébb félszegség szüleménye. Ennek oktalan fajzata azon többször már előtűnt igyekezet is, egy közönséges nyelvet feltalálni. Ha a közönséges nyelv feltaláltatik s az emberek befogadják, akkor kihalt minden, mi a lelket rnelegíti, színezi...

A nemzeti sajátság énelőttem legdicsőbb ereklye, és szent, elidegeníthetlen örökség, mert annak elvesztével a nemzet kitörletik a históriából...

Ha majd nyelv és literatura virágzik, a nem zet nem lesz csinos csak, hanem művelt is, nem lesz kölcsönvevő, hanem b irtokos, egyszóval, ő a világban egyén, s nyelve raktár lesz, melybe annak mindenik tagja, mi jót tud, ért s érez, közkincsül beteszi, s melyből nem csak az élők táplálóznak, hanem örökül átveszik a késő századok is. Akkor minden, ki az egyénségen felülemelkedik, örül a nemzetiségen, s legirigylendőbb sorsnak tartja, a közkincset valamicskével is gyarapítani...

Nemzetisedjünk meg, hogy a magyar géniusz is a világpolgárság oltárára tehesse le zsengéjét s a többi nemzetekkel együtt arra törekedjék, mely az emberiség sajátja, s mely nélkül a népek csak fajok nem nemzetek!

(Hunfalvy Pál: Drezdai levelek IV-V. Athenaeum 1839. II: 391., 402., 406-7.)